~ Néha álarcot húzok

Valaki írt a bura.hu-n az egyik topikba arról, hogy valakire vagy felnéz mint egy "istenre" vagy pedig lenézi és alacsonyabbrendűnek tartja magánál.

Ezt írta:

" Nárcisztikus személyiség és párkapcsolat?

Nárcisztikus vagyok, és 28 éves létemre még egyetlen normális, tartós párkapcsolatom sem volt. Képtelen vagyok szerelmes lenni, elfogadni a másikat úgy, ahogy van, nálam csak felértékelés-leértékelés létezik. Ha vannak itt mások is hasonló problémával, beszélgessünk, érdekelne hogy ki hogy küzd meg mindezzel? Hogy lehet úgy egy párkapcsolatot fenntartani, hogy vagy kisebbségi érzésem van a másik mellett, vagy lenézem? Hogy szégyellem vállalni magamat? Hogy minden kritikát támadásnak veszek és összeomlik tőle az amúgy sem létező énképem? Hogy a féltékenység megőrjít? Hogy megőrjít az is, ha a másik nem tökéletes, vagy nem elég különleges? Hogy arra vágyom, minden csak körülöttem forogjon, de ha így lesz, akkor már szánalmasnak tartom a másikat?"

Nos, ez rám is jellemző, miközben túl sokra tartom magam, mégis mivel nem vagyok tökéletes, félek, hogy mások mellőzni fognak és nem fogadnak el - hogy nem fogadják el a hibáimat. Az evészavarom szerintem a megfeleléskényszeremből adódik. Sokat szenvedek emiatt (is), mert gyakori hogy felveszek egy "kemény" álarcot vagy személyiséget hogy elfogadjanak, és úgymond "tökéletesnek" tűnjek. Viszont én nem csak annak akarok tűnni, hanem az is lenni :-) Sokat agyalok főleg szerepeken, hogy vajon az általam "istenített" személyeknek mi jön be. Sokszor átveszem a személyiségük egy részét, mert azt gondolom tökéletességük kulcsa ebben rejlik. :-)

Vannak érdekes álmaim, melyekben valami híresség vagyok és amelyekben vannak rajongóim. Ugyanakkor a valóságban elbújok az emberek elől, és nem vágyom rajongásra, csak csendre és magányra. Nagyon ellentmondásos vagyok. Sokszor két olyan érzelem, gondolat van bennem egyszerre, amik normál esetben kizárják egymást. Ezért szinte állandóan szenvedek ettől a kettősségtől. Tulajdonképpen a lét kínoz engem. De azért nem gondoltam még öngyilkosságra, csak arra, jó lenne nemlétezni, vagy pedig létezni, de a tökéletes ragyogásban. Ez így talán túl rózsaszínen hangzik, de én tényleg erre vágyom. Egy semleges, megnyugtató, kielégítő folyamatos állapotra, ami tökéletes. Lényemben hordozom ezt a vágyat, mert Istentől születtem. Bár Isten kérdése is egy kicsit rózsaszín mesének tűnhet, hogy valaki felettünk áll, de belegondolva, ez a "valaki", vagy ennek a valakinek, vajon mekkora teher lehet ez, hogy ő a felelős mindenkiért? Hát nem lennék a helyében, csak akkor ha ő a tökéletességben van, és nincs semmi gondja. Túl nagyravágyó vagyok? Igen, tudom :-) Hát én ilyen vagyok. Teli hibákkal, de a tökéletesség utáni vággyal.