Csak Gondolatok

Szoktam olyasmiken gondolkozni, hogy hogyan fogok megélni, ha nem lesz senkim. De ez részemről önzés, mert nem az jut eszembe, mi lesz a "szeretteimmel" hanem hogy velem mi lesz.

Lehet nem is szeretek igazán?

De.

Van valaki akit nagyon szeretek... egy fiú. R.



Számomra ő a legfontosabb. De vele valószínűleg soha nem lesz semmiféle kapcsolatom. Azért szeretném ha jóra fordulna az élete.

Egyébként már ott tartok hogy el tudok vonatkoztatni a szerelemtől, s nem gondolni rá. Tudok nem foglalkozni az érzelmeimmel, és olyan dolgokra koncentrálni, amelyek némileg boldogsággal töltenek el. Kezdem osztani Hajnal21 (Spellbound) életfelfogását, miszerint a szerelem "illúzió". (Persze hiszek benne - a szerelemben, de nem biztos hogy itt a Földön).

Másképpen megfogalmazom ha sikerül:

ugye van az a fiú (akibe szerelmesek vagyunk igazán), akit mindennél jobban szeretünk, és mindig rá gondolunk, és vele akarunk lenni.

Viszont ott van az is, hogy amikor már sokat vagyunk vele (nálam ez nem áll fenn, de elképzelés szintjén), akkor "egy picit távolodnánk tőle". Ilyen ez.

Mindig az kell ami nincs. (Talán pont az tetszik R.-ben hogy nem foglalkozik velem). Így talán meg is lehet fordítani a dolgokat. Hogy azt értékeljük ami van, és azután vágyakozzunk ami már a miénk :-) Tehát ha a szerelmünk nem lehet a miénk, akkor szeressük ezt az állapotot. És elégedjünk meg ezzel, fogadjuk magunkba a tudatát ennek :-)