Mazochista hajlam

Azon kapom magam, hogy mostanában minden gondolatomat az evés-nemevés tölti ki. Már a szociális kapcsolataimat is hanyagolom emiatt, már ami eddig megvolt. Nem szívesen megyek fel a chatre, szívesebben töltöm az időmet a pro ana fórumokon, és a "Not alone" csoportban a Facebookon... szívesebben vagyok a neten azon emberek társaságában, akik nap mint nap ugyanezekkel a "démonokkal" küzdenek, és leírják hogyan terveznek előre, hogyan ment a napjuk.

Kezdem azt érezni, hogy már semmi nem érdekel csak EGYETLEN EGY dolog: fogyni, és minden ami ezzel kapcsolatos. Elveszítettem sok barátot, de kaptam egy újat: Az Anát.

Már R.-re sem gondolok állandóan, de nem azért mert elmúltak volna az érzéseim irányában, sajnos még mindig eszméletlenül szeretem, - hanem azért, mert most végre találtam valamit, ami kitölti a "légüres teret" a mindennapjaimban, amit lehetne akár CÉL-nak is nevezni. Nem vagyok anorexiás, valószínűleg soha nem is leszek, de őszintén szólva, érzek magamban valamit ami csábít arra, hogy belekerüljek ebbe a "varázslatos világba" - mégha tragikus és kínszenvedés is, engem vonz az az "életmód" amit az ana ajánl. Nem akarok szenvedni, de bevallom van bennem egy kicsi olyan hajlam hogy "élvezzem a szenvedést", tehát mazochista hajlam. Persze félek a haláltól és a betegségektől, de az ana számomra (még) úgy tűnik, kezelhető és remekül irányítható és testre szabható. Tudom, hogy akik már igazán betegek azt mondják, ez nem önként vállalt dolog, és ne akarjon senki anorexiás lenni, én mégis akarok. Nem maga a betegség vonz, hanem azok a rutinok, amik a betegséggel együtt járnak.

Az hogy van benne rendszer.

Számomra ez a vonzó, és az hogy minden nap tervezni kell, és ez feldob, még akkor is ha ugyanakkor elkeserít amit a mérleg mutat. De a mindennapi sikerélmények jó hatásúnak tűnnek a szememben, így mindig lesz valami, ami miatt érdemes küzdeni, és mindig lesz valami ami kis örömet okoz (pl ha a mérleg kevesebbet mutat).