Egy nulla vagyok :-(

Sajnos be kell látnom, hogy memóriagondjaim vannak és nem is kicsit. Nem emlékszem a közelmúltban történt eseményekre, dolgokra, ezenkívül erőltetnem kell az agyam ha egy mondatot össze akarok rakni. Úgy érzem lefelé épülök :-S És azt is tudom hogy mindezt a gyógyszerek okozzák. Tudom, hogy R. kézzel lábbal tiltakozna ha neki is kellene szednie, tudom hogy ellene van, és azt is sejtem, hogy számára fontos az ész, a tudás, a képességek. Így labdába sem rúghatok nála, persze nem csak ezért. De visszatérve a gyógyszerekre, tényleg olyan mintha sósavval "kezelnék" az agysejteket, idegpályákat.

Ráadásul aludni sem tudok éjjelente, amit nappal pótolok be. Le vagyok szedálva és végtelenül szenvedek, itt vannak ezek a gondok, mellé jön még a megfeleléskényszer (mialatt rájövök, hogy egy nagy nulla vagyok, és semmit nem érek)... és itt van az is hogy fogyni akarok,

és minden a nyakamba szakad ez a sok, végtelenül megterhelő érzések tömkelege, és én csak vergődöm és kapálózok, mint egy pók hálóján fennakadt bogár, aki az életéért küzd, de már kezd elfáradni, s lassan feladja. Van e értelme küzdeni?

Még mindig hiszem hogy igen van értelme, mert másképp semmivé válok, nem fogok senkinek semmit jelenteni, ha nem szárnyalom túl a legjobb, legtehetségesebb embereket, holott tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok mindannyiuk közül a legtehetségtelenebb. Nem tudok érdekfeszítő dolgokról írni, csak szenvedésről, és szenvedésről... Nem akarok így érezni, így kínlódva evickélni a mocsárban, én ki akarok törni, sőt fel akarok törni magasra, akarok valaki lenni, de fogalmam sincs hogy egyedül hogyan is lennék én erre képes. Segítségre szorulok, - de mégis - elutasítom az összes olyan lehetőséget ami előrébb lendíthetne..... vagyis másszóval, nem akarok mások terhére lenni az én bajaimmal. Soha soha nem leszek már önmagam, soha soha nem tudom már megvalósítani önmagam, én mégis görcsösen kapaszkodom a megfeleléskényszerbe, hogy legyek valaki, s közben senki vagyok. Lehet hogy erről írtam már, mert most hirtelen elkapott a dejavu érzés. Bárcsak, bárcsak minden megváltozna, vagy legalább én tudnék tenni valamit, a saját érdekemben, hogy ne csak egy nagy nulla legyek, akire senkinek nincs szüksége, hanem valaki, egy értékes ember, akit szeretnek és nem néznek le és elfogadnak.

A nemevést is ezért találtam ki, mert nem találok mást amiben igazán jó lehetnék, ezt még meg tudom tenni, hogy nem eszek, van erőm és önkontrollom, ez az egyetlen erősségem, igen, és ez szánalmas tudom, de kell valami amiben bizonyíthatok. Hogy  V A G Y O K  V A L A K I ,  és szerethető vagyok én is. Ezek nem pusztán szavak, nem csupán dobálózok a szavakkal mert jól hangzanak, hanem ezek az én belső legmélyebb érzéseim, és fáj, nagyon fáj ez az érzés hogy én senki vagyok, vagy nagyon jelentéktelen.

Teljesen R. ellentéte vagyok, ő nagyon nagyon okos, nagyon nagyon sovány, és nagyon nagyon helyes, és mindenben álompasi, tökéletes, én meg mi vagyok?

egy nulla. (igen kisbetűvel).

Hát persze hogy nem figyel rám. Ezen nem is csodálkozhatok. Ha azt szeretném hogy figyeljen rám, túl kell teljesítenem önmagam (ami jelenleg egyenlő a nullával - mármint ahol tartok), szóval a nulláról vagy ha lehet ezt mondani - mínuszból indulok másokhoz képest. Hozzá képest meg pláne. Vajon a sok szenvedésnek van értelme? Lesz "gyümölcse"? Lesz valami vigasztaló képesség amit kapok vagy megtanulhatok? Leszek valaki valakinek? És fontos szempont hogy nem úgy akarok lenni valakinek valaki, hogy nem teszek semmit, hanem küzdök és ezáltal tanulok. Lényeges, hogy tudjak valami fontosat ADNI amit más nem tud.

Ha mást nem is de le fogok fogyni negyvenvalahány kilóra, és az már azt az érzést fogja nekem adni, hogy mégis csak érek valami csekélykét, mégha másokhoz képest még így is le vagyok maradva.

Hát most sírni volna kedvem.