hm..

Azt vettem észre magamon, hogy nagyon nehezen viselem az embereket magam körül, és sokszor türelmetlen vagyok (persze igyekszem leplezni, de magamban érzem), de ezen tudatosan igyekszem változtatni. Csak sokszor az tűnik fel, hogy a való életben "idegesítenek". Valahogy ezt az egyik barátom fogalmazta meg a legjobban, hogy milyen hatást váltanak ki: eltorzul az arcuk és olyan mintha valami szörnyek lennének. Nem nézek le senkit, de tényleg így élem meg, pár családtagommal a kapcsolatot ami számomra nagyon rossz. Talán túlzottan hajszolom a tökéletességet mindenben, az embereket is tökéletesnek szeretném látni, és én is szeretnék olyan lenni. Túl nagyok az elvárásaim, pedig ugyanakkor egy kicsi szeretetet is meg tudok nagyon hálálni. Régen mindent olyan szépnek és elfogadhatónak láttam. Most egyre inkább látom a hibákat - a tökéletlenséget. Talán önmagam nem fogadom el és ez a baj. Ha magammal meg lennék elégedve talán ez kivetülne másokra is. Amugy folyamatosan küzdök hogy minél jobb legyek, és hogy elfogadjanak. Ami iszonyat nehéz, de én másképp nem tudom elképzelni.

Az emberekkel tulajdonképpen le van szűkülve a kapcsolatom a netes ismeretségekre. Napjaim nagy részét netezéssel töltöm a való élettől már szinte teljesen elszakadtam. Ez talán rossz. Nem tudom, de azt érzem, hogy egyre szembetűnőbb minden hiba a való életben, ami neten nem tűnik fel. Mintegy ellenpárja a való élet a netes életnek. Éles ellentétek. A neten mindenki tökéletes és a legjobb oldalát igyekszik mutatni. De a valóság az más. A kettőt próbálom összegyeztetni.

Ami furcsa hogy bizonyos embereket meg több mint tökéletesnek látok. Mintha "kétféle" embertípus lenne: a "tökéletlen" és a "tökéletes". De ez nem jó hogy így látom, jobb lenne vmi középút.

Valahol tudom hogy minden embernek van hibája, de akiket tényleg szeretek azokat példaképnek tekintem, és tetszenek, mások meg pl ellenszenvesek és taszítanak.

Azt hiszem a probléma gyökere tényleg az, hogy a neten minden olyan "tökéletes", és egyfajta illúzió világban élek. A realitás talajára kellene lépnem, és elfogadnom a világot úgy ahogy van, hibákkal és szépségekkel együtt. De az elfogadás az vagy van vagy nincs. Vagyis azt fogadjuk el igaziból amit szeretünk és amivel elégedettek vagyunk, de amivel meg nem azt hogyan fogadjuk el? Tehát vagy megvan a szeretet vagy nincs. Nálam ez ilyen egyszerű kérdés. Miért kerteljek, ha kimondhatom azt ami igaz? Miért mondjak valótlant, amit nem gondolok, és amiben nem hiszek?

(amit még ide hozzáfűznék, hogy rettentően félek attól, hogy valaki a hibáimat   tükörként elémtartja. Ezért is próbálok emberfeletti módon megfelelni, mindent megteszek, hogy a lehető legjobb legyek, nem tudom miért van bennem ez a hihetetlen nagy megfeleléskényszer, de rettegek, attól hogy mások rosszat gondolnak rólam - pedig tudom hogy nap mint nap sokan megteszik ezt - hogy rosszat gondolnak rólam - és ezt nem tudom megakadályozni, mégis félek. Talán ezért nincsenek társas kapcsolataim - valahol ettől félek, hogy kimondják a hibáimat... és megsebeznek ezáltal.... de azt sem akarom hogy hazudjanak. Szeretném ha szeretnének, és szeretnék szeretni.)

Arra jöttem rá, hogy az egyetlen út ami a tökéletességhez vezet az a SZERETET.

(Nem a humor, nem a menő dolgok, nem az hogy túlszárnyaljuk a másikat... egyedül a SZERETET. AZ ŐSZINTE SZERETET.)