Időnként motivációm van írni. Ez a nap is ilyen. Nemrég keltem, ugyanis ismét ki voltam ütve a gyógyszerek által. Sokan azt hiszik lusta vagyok, pl anyu barátja mikor jön és látja, hogy fekszek, rámkiabál, hogy keljek már fel, ne lustálkodjak. Vajon ő azt hiszi, hogy kedvtelésből vagy lustaságból fekszek mint egy db fa? Azért nem csinálok soha semmit, mert annyira jólesik állandóan feküdni mint aki nem is él? Hát elmondom hogy nem. Egyszerűen nagyon szenvedek. De ezt hogyan adjam át oly módon, hogy beleérezzék magukat a helyzetembe? Mert ha mondom, akkor félvállról veszik és továbbra is azt képzelik lusta vagyok. Nem veszik a fáradtságot hogy BELEÉREZZÉK magukat a helyzetembe. De nem baj már megszoktam. Csak bánt, hogy nem elég hogy állandóan szenvedek, még a családom is lenéz mert fekszek és ágyban töltöm a napjaimat... mintha én tényleg jókedvemben vagy kényelemből feküdnék.... pedig gyűlölök ágyban lenni gyűlölök, gyűlölöm ezt az állapotot. Szeretnék jól lenni fizikailag. Ez most nem jó hasonlat lesz de kb ez olyan érzés mintha élve keresztre feszítnék az embert.... csak szenved, nem bírja mozdítani a végtagjait, szinte kapaszkodik bele a Reménybe, hogy lesz jobb.... csak szenvedek – ez a helyzet. Ezt teszik velem a „gyógyszerek”, amik mások szerint KELLENEK! Hát ez ok, eddig, hogy kell... de ha így is iszonyatos szenvedés, és a gyógyszer elvileg azért kell hogy JÓL legyek, akkor mi értelme így? Ha közben alig élek? Akkor annyira csak nem JÓ... de ez már senkit nem érdekel azon kívül akiben a szer benne van és fejti ki folyamatosan a ROSSZ hatást.
ÁÁÁ és megint arról írok amiről nem akarok, mert nem akartam panaszkodni, mert vannak időpillanatok, amikor tényleg jól vagyok, és most viszonylag ok vagyok – ezért is tudok most írni. De kb 98%-ban kivagyok. Mindegy témát váltok.
Azt hiszem meg fogom szüntetni ezt a naplót. Valaki azt írta, hogy nem jó hogy leírok mindent nyíltan, és igaza van. Talán senkit nem érdekel, egyrészt, másrészt talán „bántok” is vele akaratlanul másokat. Én csak azért írok, mert szükségem van rá, mert valahol le kell vezetni a szenvedést, meg nemcsak azt, de amit nem tudok feldolgozni dolgokat, így leírva könnyebben megy. Szóval ez egyfajta segítség önmagam számára. És szeretném ha elfogadnának, azért aki vagyok, ha nem kellene mindig „megjátszanom magam”, hogy ilyen jó vagy olyan értékes vagyok, hanem elfogadnák, hogy ez vagyok én, szeretek írni, sokat, beszélni, kiadni amit érzek. De általában más helyeken visszafogom magam, de kell egy „hely”, mondjuk ez ahol meg önmagam is lehetek. Még egy pici ideig fennhagyom a naplót, mert valaki időnként olvassa, és nem akarom hogy azt gondolja, vagy higgye hogy miatta szedem le. Mert ha belegondolok, ha olvasok egy naplót, és hirtelen eltűnik, nekem az jutna először eszembe, hogy biztos nem akarták hogy ÉN olvassam (főleg ha egyedüli olvasó lennék). Szóval emiatt még egy kicsit hagyom. De szerintem ismét el fogok tűnni, mindenhonnan, hiszen nem vagyok lényeges eleme a társadalomnak. Ha az lennék, akkor lennének olyan visszajelzések, de inkább negatívak vannak. De ez érthető és ezt nem úgy írom, mintha ez baj lenne. Azért persze van pozitív visszajelzés is, de több a negatív.... kicsit olyan ez mintha valaki irigy lenne rám, de aztán meg jön az a gondolat, hogy ugyan már, mire lenne irigy, nincs nekem semmim, nem vagyok én kivételes valaki, és nem is írok olyan érdekes dolgokról, főleg lehangoló dolgokról írok, de ha így van akkor meg miért probléma hogy mindent leírok.... mert ugye az a kézenfekvő, hogy akkor max nem olvassa az illető, és még örülhetne is, hogy ő jobb nálam. Szóval ezért ugrott be az a gondolat hogy irigység – de ez akkor is hülyeség, de nem tudom mire gondoljak. Mivel tényleg, nincs nekem semmim amit adni tudok. Egyszerű, sőt átlagon aluli vagyok. Mégis van valamim amire talán büszke lehetek – ez pedig a tudatosságom. Tudatában vagyok minden pillanatban, hogy mi van, mi a helyzet. Mindent megélek dupla erősen. Az érzéseim is intenzívebbek mint egy „átlag” emberé. Legalábbis most ismét a családom tudom felhozni, ők csak „élnek” úgy hogy nem is élnek. Belefásulnak a munkába, a hétköznapi mindennapokba. Nem gondolkoznak. Mint a biorobotok – Xean által oly szívesen használt kifejezés. És valóban nagyon találó. Olyanok mint akik azért élnek, hogy egyenek, aludjanak, fenntartsák magukat – nem gondolkoznak, nem éreznek, vagy éreznek, de „alacsony szinten”. Nem arról van szó, hogy lenézném mások érzéseit, de minden reakciójukból és a hozzállásukból ez jön le. Mármint hogy nem „élik meg” ami van. Egyszerűen mintha homályban járkálnának... mint az élőhalottak. Ja én pedig másképp vagyok élőhalott. Én fizikálisan, nem lelkileg. Ők inkább lelkileg... de lehet tévedek.... nem tudom. De azt tudom hogy azt sem veszik észre és nem érzékelik, hogy valaki (én) a családjukban már alig él, és folyamatosan szenved. Egyszerűen hajtogatják azt, hogy KELL a gyógyszer, és közben olyan mintha vakok lennének és nem látnák hogy iszonyatos kínokat élek át. Vagy csak ennyire érdektelenek? Nincsen bennük empátia, érzés? Nem tudom, de bánt, nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése