Holnap, vagyis ma.... megint doki.... nem tudom hogy tudok elmenni, mivel tegnap este óta fent vagyok. Már el is feledtem szinte hogy milyen a nappali fény.
Nem tudom, de az éjjelt nagyon szeretem, van benne valami rejtély, misztikum, valahogy más hangulatot áraszt mint a nappal... na de nem ezért vagyok fent éjjel. Ha tehetném, átállnék a rendes napirendre illetve hogy nappal tudjak ébren lenni. De valamiért mégis az éjjelhez húz a szívem.... szeretem a mesterséges fényt, jobban mint a természetest... különös, mert a mesterséges fény sokkal természetesebb számomra mint a "természetes". a természetes fény valahogy olyan bántó, mintha belémszúrna, és bántani akarna.... gondolom ennek is megvan a pszichológiai magyarázata. Vagyis ha egy pszichológus kielemezne, kitalálná, hogy a természetes fénytől azért ódzkodom, mert nem vagyok normális.... vagy mert valami természetellenes dolog van az életemben, amit nem tudok elfogadni, vagy én kreáltam. De ez már így is túl lett magyarázva.... na mindegy fogalmazni sem tudok, de nem baj.
Félretéve mindent, nagyon szenvedek, úgy érzem minden nap közeledik valami ami nem jó. A chaten arról beszélnek, el fog jönni egy olyan kor amikor már nem a fizikális valóság lesz a középpontban illetve hogy az el fog múlni. És hogy ez eléggé közel van... valami olyasmit is említettek, hogy valahol több ezer madár hullott le holtan egyszerre az égből. Hát tényleg valami nem ok... illetve semmi sem ok! Mert szarul vagyok, mert az élet egyre rosszabb, de mégis egyre jobban vagyok képes szeretni és kötődni. és ugyanakkor kezdem én is elutasítani a testi dolgokat, de nem is így mondom inkább.... hanem hogy undort váltanak ki belőlem a test szükségletei, és szeretném ezeket letenni valahogyan. Ha el tudnám érni, hogy ne kelljen ennem, wc-znem, mozognom, és minden egyéb dolgot ami testi, akkor lennék igazán boldog... vagyis nem boldog, de akkor egy hatalmas tehertől szabadulnék meg ami megkeseríti az életemet.... felfoghatnám másképp is de nem tudom. Kezd elegem lenni ebből az életből és Világból... valahogy túl sok volt minden, mindent kiismertem már, és nem tetszik, de valahogy félek a haláltól attól, hogy fájdalmas lesz, vagy nehéz.... az emberekben nem látok már szépséget, magamban sem, kivéve egy két embert akik nagyon közel állnak hozzám lelkileg, de az a jellemző, hogy minden embert úgy látok, hogy.... ellenkezést vált ki belőlem, tehát elutasítást. Időnként felülemelkedek mindenen, és az EGY szemszögéből látok mindent, és még így sem tetszik amit látok, mert az emberek elcseszték a világot, teliszemetelték biológiai anyagokkal, mesterséges vegyszerekkel, és már a levegő meg minden sejtszinten is szennyezett, és hogyan, hogyan lehetne mindent teljesen kitisztítani? Már sehogyan, vagy pedig tényleg csodának kéne hogy történjen...
Túl érzékeny vagyok minden változásra, meg arra ami eltér a tiszta dolgoktól, minden féle értelemben. Mind fizikálisan, mind pedig lelkileg. Még a zenében is vannak zavaró tényezők időnként, pedig talán az az egyetlen amit úgy el tudok fogadni magában, mint egy művészi alkotást, és tiszta dolgot. Most ez meredek lehet amit leírtam, de ha belegondoltok ez van.
Ugyanakkor a tökéletlenségben képes vagyok tökéleteset látni.... pl egy-egy ember annyira megfog, hogy nem érdeklene az sem milyen ténylegesen, mert nagyon tudok szeretni bizonyos embereket és annyira hogy már fáj. Ez ad Reményt egyedül, a Szeretet és Szerelem, nincs semmi más aminek értelme lenne a nap alatt.... ez tart életben ezen érzelmek..... a szenvedés mellett. Mert VAN Tökéletes.... mégha tökéletlen is, de számomra maga a tökély egy-egy emberke! És micsoda éles ellentétek!! Mert mások meg maga a teljes tökéletlenség.... mint ahogy én is.... de képes vagyok még bennük is felfedezni a Szeretetet és jóakaratot, de nem sűrűn. Harcok sorozata melyeket nap mint nap megélek és ezzel élek már együtt mióta életben vagyok.... csak kiskoromban nem voltam rá tudatos, kb 16 éves korom körül kezdtem tudatosan felfedezni a tökéletlenséget, és nem tetszett, de ezzel együtt egyre szebb és csodásabb dolgok és emberek is jöttek az életembe.... illetve ez idézőjelesen, mivel nem voltak részei az életemnek olyan értelemben, hogy soha nem voltam velük fizikális kapcsolatban. Ja ez meg egy másik dolog.... hogy miért nem volt szexuális kapcsolatom. Mert elutasítom, sőt undorítónak találom a testek találkozását..... akit szeretek, azt kívánom mindenestül, de ha belegondolok milyen tökéletlen vagyok, fizikálisan, és minden féle szempontból, akkor képtelen vagyok bármit tenni bármilyen illetővel... szexuálisan. Szóval én még magamat sem fogadom el, de nem utálom magam, csak elutasítom a jelenlegi fizikális megtestesülésemet, meg ahogy jelen vagyok a világban. MERT tudom, hogy én nem ez vagyok, nem ennyi, és nem ilyen. Görcsösen próbálok "elfogadható" lenni, sőt szerethető, sőt tökéletes, de ebből a legkisebb mértékben sem valósul(t) meg semmi. Harcolok az adottságokkal, a kapott dolgokkal, MERT tisztában vagyok igazi Önmagammal, és az a legcsekélyebb mértékben sem ez a test vagy burok, - akár fizikális akár lelki, - ami rám lett húzva itt a Földön. Ezekből a béklyókból próbálok kitörni de csak vergődöm bennük, mert be vagyok zárva, de ugyanakkor, meglepő hogy mennyire tisztában vagyok Önmagammal, hogy ez NEM én vagyok. Szóval tiszta ellentmondás minden itt. Legszívesebben itthagynám ezt mind ami itt lehetőségként van jelen, és ami manifesztálódott itt, mindent, de mégis félek, félek az elválástól, a kiszakadástól, hogy fájdalmas lesz vagy hogy nem tudom elhagyni ezt a létformát, pedig nagyon el akarnám hagyni, és tudom hogy ennél csak Jobb lehetne "máshol", nem tudom hol, akárhol, csak nem itt. De most hogy ezt leírtam kicsit nyugodtabb vagyok de a következő pillanatban megint a fájdalom hasít belém, hogy itt kell lennem, és nem változott semmi, hiába írtam le valamennyire mit érzek, olyan mintha nem írtam volna semmit, MERT hiába olvassák vagy eszmélnek tudatukra az emberek, ezeken mind nem tudok és tudunk jelenleg változtatni, mert a testünk valahogy tényleg egy börtön. Akár fel lehetne használni építő jelleggel is, de ahhoz ennél sokkal nagyobb Tudás vagy Tudatosság kéne, nem ez hogy el vannak nyomva az érzékek a legminimálisabb szintre. Illetve a legnegatívabb perspektívák vetülnek elénk, amitől szenvedünk. Valahogy le kéne tenni a láncokat, kiszabadulni, de hogyan? És ami a legszörnyűbb, hogy ebben senki nem tud segíteni, mivel Önmagamban álló, Örök magányos vagyok. És ezt érthetitek úgy hogy csak Én vagyok, csak én vergődöm a saját kelepcémben, és önmagammal meghasonulok, és egyszerre gyűlölöm és szeretem magam nagyon, és ettől készülök ki nap mint nap és nem tudom ez meddig fajulhat vagy még ezen kívül milyen óriási méreteket ölthet és mennyit vagyok képes elviselni, vagy elbírni, mekkora terhet, de szenvedek...... csak a szeretet enyhíthetné a szenvedésemet, de még azt sem tudom milyen jellegű szeretetre lenne szükség. Merthogy a fizikális nem enyhítené cseppet sem az tény. De ha érezném, hogy szeretve vagyok, tehát kimondatlan szavak, és csupán érzések hogy szeretve vagyok, és gondoljatok ebbe bele kérlek, talán ez, igen ez tudna segíteni egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése