Mint oly sokszor, ma is gondolkoztam egy csomót.... azon, hogy itt írom a kis naplómat, minden olyan rózsaszín benne, tökéletes, és gondolhatnátok, bizonyára elégedett vagyok kicsinyke életemmel, legalábbis annak kéne lennem... és valóban, ANNAK KÉNE LENNEM. Mégsem vagyok az. Pedig, ha belegondolok abba, hogy hány meg hány ember van otthon nélkül, barátok, családtagok nélkül, halálosan egyedül kint az utcán, a napi betevő falat nélkül... és pont arra gondolok, hogy ha ezt így folytatom, ahogy most, akkor nekem is az lesz a sorsom mint nekik.... iszonyatosan félek a jövőtől. Félek, hogy nem tudom majd eltartani magam, hogy nem lesz otthonom, de legfőképp attól, hogy halálosan egyedül leszek... Most benne vagyok egy életben, egy kényelmes de mégsem jó életben, kapom a kis segélyemet a betegségre 3 évig és élnek a szüleim én pedig velük élek. De mi lesz egy idő múlva? A segélyt három év múlva vagy megítélik, vagy nem (és jelenleg képtelen vagyok dolgozni), a szüleim bizonyára sokáig élnek még, és én nagyon szeretem őket, és nélkülük elveszett lennék.... de ha egyszer MINDEN MEGVÁLTOZIK, akkor MI LESZ? Bele fogok halni úgy érzem... most is nagyon szomorúan és fájdalmasan élek, fáj minden, fáj az élet maga, de mi lesz akkor, ha majd ez sem lesz? Képtelen vagyok kapcsolatokat teremteni, hiszen képtelen vagyok a folyamatos kommunikációra is.... érzem, látom előre a jövőt, hogy halálosan egyedül maradok és nem lesz senki, senki akinek fontos leszek... a nevem mindenki elfelejti majd, és belemerülök az idő homályába... a barátaim elhagynak, mint mindig is történik velem (miért is maradnának velem ha már semmit nem tudok adni?), és ez az egész csak egyre nehezebb és egyre nehezebb lesz..... Nagyon félek és Jézus az EGYETLEN reményem... abban bízom, hogy ő SZERET és NEM HAGYJA, hogy ez megtörténjen velem.... Miért, óh, miért kell az életem előrelátva leélnem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése