Kergetve a Jézust

Sokan tudjátok már, de még nem mindenki hogy két és fél hetet kórházban töltöttem... Az előzmények, melyek miatt bekerültem - azt hiszem kitaláljátok - Jézus Krisztusért meg akartam halni... (mostmár tudom, ez nem Isten akarata volt, és minden egyes alkalommal újra rá kell jönnöm hogy kísértem az Urat az ilyen helyzetekkel és próbára teszem a családomat ami szörnyű érzés. Mindig megfogadom, hogy erős leszek és nem hagyom győzni a gonoszt, és ezúttal hiszem, hogy sikerül teljesen meggyógyulnom, illetve legyőznöm a gonoszt, legalábbis ezen a téren). ez nem öngyilkosság akart lenni csak szép csendes halál mely magától következik be, csak meg akartam gyorsítani a folyamatot. (Kérlek ha ezt olvassátok ne legyetek szomorúak hisz én sem vagyok az, és sohasem lennék öngyilkos - tudom ez amit le fogok írni már olyasminek tűnik, de nem az akart lenni.) Valójában nem is akartam meghalni, hiszen imádok élni, az élet szerintem mindennel együtt csodálatos, és a családomat is nagyon szeretem és nem akarok nekik fájdalmat okozni, inkább csak át akartam élni mindent amit Jézus! Átélni mindent és utána a fájdalomtól és boldogságtól kimerülten, Istennel betöltve visszatérni az életbe.... mert eszembe jutott az ígéretem amit Istennek "és" Jézusnak tettem hogy mindent át akarok élni amit ő és úgy szeretni Őt ahogyan Ő szeret minket. De úgy látszik és ennek bevallom örülök - még nem volt itt ennek az ideje, vagy pedig nem is kell hogy ez megtörténjen, mostmár kezdem egyre erősebben érezni, hogy Isten sem pedig Jézus nem akarja ezt.

Az egészet úgy kell elképzelni hogy egyik este feküdtem az ágyamban és Jézusra gondoltam hogy mennyit szenvedett értünk és főleg hogy mennyire szeret és szeretem én is Őt! Szerettem volna megérezni amit ő, azt a szenvedést és boldogságot amelyet érzett amiatt az áldozat miatt amit értünk hozott! Még kicsit nehezen megy a fogalmazás, az hogy helyesen írjak, ezért kérlek bocsássatok meg nekem.

Még az a szerencse, hogy a gépen írok, ahol ha hibázom és észreveszem ki lehet javítani :)

Szóval leírom nagyon röviden mi történt: aznap este rengeteget sírtam belül, de könnyezni még mindig nem tudtam. Nagyon vágytam Jézus szerető ölelésére, fizikai érintésére, vagy legalább közelségére látványára....

Nem tudom hogy láttátok e ezt a filmet, nekem megvan videón, és érdemes megnézni! Hátha Karácsonykor ismétlik! :)))))

Szóval csak feküdtem és tehetetlennek éreztem magam... adni akartam valamit Jézusnak, a szeretetetem az életem! És elkezdtem visszatartani a lélegzetem és elkezdtem fuldokolni.... egyre hosszabb ideig sikerült ez, és a végén már akár 2 teljes percig sem vettem levegőt és elkezdett zsibbadni először a kézfejem és ez a zsibbadás elkezdett terjedni az egész karomra. Aztán arra emlékszem hogy a bal lábam mintha megmerevedett volna és nem bírtam mozdítani... olyan érzés volt mintha fel lenne szögezve mint Jézus kezei csak nekem a bal lábam. Nem bénulás szerű érzés volt, hanem iszonyatos fájdalmat éreztem és ettől a fájdalomtól nem bírtam megmozdítani! Iszonyatosan fájt, mintha egy szöget vertek volna bele a lábfejembe és már nem is lélegeztem, de iszonyatosan boldog voltam leírhatatlanul boldog!!!!!

Nagyon nagy kínokat éltem át, és kettős érzés volt, nagyon összetett... azt kívántam legyen vége mert nem bírom tovább, de voltak benne hullámok, visszatérő enyhülések és visszatérő iszonyatos fájdalmak. Az egészet egy olyan szeretkezéshez tudnám hasonlítani (bár sohasem volt még részem benne), mely a legeslegelső és a legnagyobb szenvedés de a legnagyobb boldogság az életben! Ha ez tényleg a betegségem miatt lenne (de hiszem nem ez okozza), akkor igaz lenne az az állítás is, hogy a skizofrénia ("mert ez a betegségem") kettős személyiséget jelent. Bármilyen szörnyűséges kínlódás is volt az egész éjszaka, azt mondom megérte: Mert újra ŐT is éreztem!!!!!!! Megéreztem amit Ő és ennél csodálatosabb dolog az életemben - nem történhetett még velem!

Az egész éjjelt így fuldokolva, haldokolva töltöttem el, - képtelen vagyok felfogni hogy bírtam ki - és még hangokat is adtam ki emlékszem, olyasmit mint egy szeretkezésnél szoktak talán.... nyögtem, néha felnevettem mikor enyhülés jött és csodálatos és fájdalmas volt az egész! Az egészből most így visszaidézve nem a fájdalomra hanem az intimitásra emlékszem! :) Hogy betöltött újra Jézus! Most egy részre visszaemlékeztem, de jobb hogy akkor nem látott senki.... szörnyen nézhettem ki: valami elkezdett fojtogatni és még a lélegzetem sem tartottam már vissza, hanem önmagamtól elkezdtem fuldokolni és próbáltam megfogni a "láthatatlan kezet" ami fojtogat hogy levegyem a nyakamról de nem ment.... A kezem ott volt a nyakamon de mégsem én csináltam hanem alatta egy erő.... nem az én kezem volt az: az én kezem csak gyengéden rajta tartottam a nyakamon és nem volt benne erő hanem valami más fojtogatott... és mivel nem éreztem a kezemmel, hogy mi fojtogat ezért segíteni sem tudtam magamon... (ekkor eszembe jutott a The Beloved "Your Love Takes me Higher" videóklipje, melyben egy csomó egyforma nő ugyanezt csinálja....) aztán szerencsére egy pillanatban megszűnt a fojtogató érzés... mintha valaki megfogta volna a fojtogató erőt és levette volna rólam, ki a légcsövemből...

Na, de ennyi elég az éjszakai részletekből, mert nem akarom hogy bárki "kedvet kapjon" hasonlóhoz! :(

Valahogy kibírtam úgy, hogy nem fulladtam meg és az iszonyatos fájdalom is elmúlt a lábamból hirtelen amikor reggel anyukám és Imre (anyukám barátja) indultak a munkába... Amikor elment Imre - ő ment el előbb, olyan hajnali 5 óra felé - felültem az ágyamban... boldog voltam és kimerült és szomorú... a lelkem meg volt rendülve de megéreztem újra ŐT! És ez nem semmi, nem sokaknak adatik meg... Arra emlékszem, hogy iszonyatosan kócos voltam, gondolom az éjszakai szenvedés miatt, mikor fuldokoltam akkor kócolódhatott össze ennyire a hajam, azt hittem teljesen rövidre le kell vágni, de valahogy hidegen hagyott ez is. Felkeltem és kérdeztem anyukámtól hogy hogy érzi magát.... láttam rajta hogy kimerült és biztos voltam benne hogy hallotta azt ami az éjszaka történt. (De akkor miért nem jött át? Talán ő is félt... szegény ő is mit élhetett át.) Amikor munkába indult csak ennyit mondott: "Ne félj Mártikám, mama nemsokára jön és elvisz az orvoshoz, tarts ki!" Szóval tudta hogy nem vagyok jól, de a lelkem mégis örvendezett. Vagyis olyasmi volt hogy nagyon szomorú és nagyon boldog voltam egyszerre. Tudtam (később rájöttem) hogy ami történt, mind a gonosz műve, nem Isten akarta így, de Isten a segítségemre sietett, "nehogy kárt tegyek magamban" (illetve a gonosz bennem)... szörnyen szégyellem magam a történtek miatt, tudom hogy aki nem tudja milyen ez az érzés azt gondolja hogy őrült vagy elmebeteg vagyok, pedig nem, mert én önszántamból sohasem tennék senkinek sem pedig magamnak rosszat, főképpen pedig Istennek nem!

Most túl vagyok egy két és fél hetes kórházon, és ismét átéltem újra amit már kétszer átéltem. Illetve az elsőhöz nem lehet hasonlítani egyiket sem, de majdnem ugyanazt éltem át. Bár azt nem tudnám leírni... Azt hiszem bocsánatot kell kérnem Istentől és megköszönni neki hogy megmentette az életemet. De nagyon jó érzés volt érezni Istent, mert Ő mindig ott van amikor szükségem van Rá! Ténylegesen, fizikailag is, ha lehet így fogalmazni. Nemcsak hiszem hogy ott volt velem, hanem tudom, mert éreztem olyan erősen, mint ahogy egy emberi ölelést lehet érezni mondjuk.