Szeretnék jó ember lenni, szeretnék segíteni másokon, de aztán megint jön az "önző énem", az amelyik azért küzd hogy szeressék és elfogadják, és kapni akarok, aztán megint jön az az érzés, hogy nekem kell adni, mindig és rendületlenül, s ettől szomorú leszek, mert rádöbbenek, hogy az emberek nagy része kapni akar, s olyan kevés az aki önzetlenül segít a másiknak... s ilyenkor azt gondolom, ha én leszek az egyetlen is aki megváltozik, akkor is meg kell változnom, és jóvá kell válnom. De elszomorít, hogy félek nagyon egyedül leszek, magányos, nem lesz olyan aki hozzám hasonló lesz, ha majd jobbá válok. Mert a világ önző... de mégis ott a remény, hogy megtalálom a tökéletes társam, aki elfogad és mindenben társ, és megért, és én is képes leszek neki adni, és elfogadni is ha ő ad. Az élet nehéz, de mindig menni kell előre, bármi is van... nem tudom miért van ez így, de így van. És segíteni kell azt, aki magányos, ki kell hozni a mélyből. Mert akit szeretünk, azt nem csak akkor amikor éppen vele együtt tudunk nevetni, hanem a mélypontjaiban is.... amikor maga alatt van és segítségre szorul. Csak ez duplán nehéz ha te magad is beteg vagy, de küzdeni kell, hogy majd jobb legyen - mert egyszer jobb lesz, majd meglátod! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése