De, érzem a HIÁNYT

Folyamatosan tanulok a múltból... régebben belementem mindenféle "nyilvános flörtölésbe", "játékba" azokkal akik udvaroltak, de ez helytelen, sőt veszélyes. Mert akkor a másik többet gondol, "elbízza magát", hogy érdekel engem, és aztán magyarázkodhat az ember, meg jön a fájdalom és sértődés.... Nekem régebben soha nem udvarolt senki, csak az utóbbi 4-5 évben lettek páran, és az sem jó, ha az emberrel olyanok akarnak többet, akikkel amúgy mi nem akarunk, mert mondjuk már régóta szeretünk valakit. Persze hízelgő meg minden, de elég sok bonyodalmas helyzetet szülhet az ilyesmi. Már a lájkokkal is vigyázok, kinek mit lájkolok. Na, de ennyit erről :-)

Még mindig azon filózok, mi legyen Reménnyel. Lehet, hogy ő már rég elfelejtett.... talán barátilag jelentettem neki valami csekélykét, és többször keresett, de nekem az a parám, hogy biztos azért mert le akar építeni engem magáról. Ami érthető is lenne, hogy egy fiatal 22 éves srác - aki előtt ott az élet, a fiatalság, a bulik, - nyilván nem akar egy öreg 30 éves lánnyal, nővel "leállni" semmilyen szinten. Olyan fura ez is.... az, hogy itt vagyok 30 évesen... és nem érzem magam 30-nak és ha a tükörbe nézek, kb 24 évesnek látom magam....... de tudom, nem úgy nézek ki, csak én hiszem azt..... most jött egy olyan parám, hogy a hangom mélyült, és ettől kiakadtam. Mindig is olyan inkább kislányos, vékony hangom volt, most meg már kezd "nőiesedni". Gyűlölöm..... azt akarom, hogy mindig kedves, tinis hangom legyen, ne olyan mint egy 30 éves nőnek. Gyűlölöm az "öregedést". Ezt talán még annál is jobban gyűlölöm, mintha híznék. Talán, ha tudnám, hogy szép fiatal vagyok még mindig, akkor leszarnám hány éves vagyok. Amúgy szerintem a vékonyság egy bizonyos határig - fiatalít. Pl nemrég láttam egy képet egy 30 éves nőről, aki eléggé molett volt, és ettől öregebbnek is nézett ki. Elképzeltem, ha tinialkatú lenne, sokkal fiatalabbnak nézne ki. Bár ez is relatív végülis, de az arca nem volt csúnya csakhát a háj...... na jó, talán túl kritikus vagyok. Ez bennem van.

Most fokozottan bennem van az, hogy NEM AKAROK HÁJAS LENNI. Holnaptól minden nap mozgás, bicó vagy séta, mindegy, de valami. A régi házunkban ott van még a szobabicóm is, ami elég drága volt anno és jó masszív, jó minőségű, el kéne vhogy hozni ide. Csak nem tudom hogy férne be a kocsiba. Most anyuval el tudnánk hozni, és akkor itthon is tudnék tekerni, meg Télen.

Ja, s volt álmom, de eléggé nyomasztó.... Arról álmodtam, hogy vettem fel kölcsönt, mert kellett vmire, talán nem tudtam a macskámat rendesen ellátni, s kellett neki kajára, meg a cuccaira, és annyira eladósodtam, hogy elveszítettem a házat, meg minden értékemet ami a házon belül volt. És aztán valahogy elmentem valami Otthonba, ami hajléktalanoknak van, mert az lettem, s ott is kellett vmennyi pénzt fizetni, én nem tudtam, és aztán hívott Remény hogy neki meg nincs hová mennie, mert a szüleinél nem maradhat már, én meg annyira elkeseredtem, hogy sem rajta, sem magamon nem tudok segíteni....... és gondolkoztam, hogyan oldjam meg, hová tudnám elhívni őt, hogyan tudnék segíteni.... Aztán jött egy olyan gondolat, hogy mi van ha Reményt nem is ismerem "normálisan", és lehet hogy a valóságban "tök elviselhetetlen", hogy pl lehetetlen vele együttélni... de ez csak álmomban volt, és tudom is hogy miért álmodtam ezt. Mert tesóm ilyen, nagyon nehéz a természete, és mindig ha nem volt pénze, hozzánk jött, és ha nem tudtunk adni, mert nekünk sem volt, addig nem tágított míg nem adtunk neki. Dehát ha egyszer nincs pénz. De mindig adtunk / adunk neki, csak félek nehogy egyszer valaki megint így a fejemre / fejünkre nőjön, hogy kizsigerel anyagilag, vagy lelkileg.  (Mármint nem Remény, ő tuti nem ilyen, és őt nagyon nagyon szeretem). Ezért úgy vagyok vele, legjobb egyedül élni, vagy egy állattal, vagy csakis olyannal, akinek nagyon normális a személyisége, és tud alkalmazkodni, és meg lehet beszélni vele a dolgokat. Én nekem a rémálmom, hogy szörnyű természetem lesz, ezért nem akarok olyanná válni, vagy olyan lenni, akit nem lehet elviselni. Mindig megpróbálok alkalmazkodni, sőt másokon segíteni. Én szeretek magam lenni. Tehát, hogy nem vagyok túl társasági ember. A netre szükségem van, mert azért mégiscsak kellenek "emberek". De nekem ez bőven elég. Nem nekem való a szerelem, s a párkapcsolat. Most mamámmal jól élünk, csak már ő is 74 éves, és betegeskedik néha, nem akarom elveszíteni, remélem minél tovább fog élni. De jól tartja magát, sztem 60-nál nem néz ki többnek. Szóval vele harmónikus háztartásban élek. Nem is kell más, úgy vagyunk, mint két nagyon jó barátnő.

Reményt nagyon szeretem, de nekem jó így ahogy van, ez a helyzet. Na jó, ha őszinte akarok lenni - egyáltalán NEM JÓ... szükségem lenne visszajelzésre, igen VÁGYOM rá, hogy a szerelmem szeressen, és ezt kifejezze. De már annyira "megszoktam", hogy nekem CSAK a vágyakozás jut, a távolság, a csend, az elszeparáltság egymástól, hogy már nem is merek többre vágyni. Elkönyveltem magamban, hogy nekem ennyi jár, vagyis mivel Remény nem érez irántam, kapaszkodom mindenbe, próbálom fenntartani a "látszatát" hogy van ő nekem... Önmagam számára tartom ezt a látszatot. Mert így még elviselhető a fájdalom, a hiány. És igen, ÉRZEK HIÁNYT. Mennyire de mennyire vágyakozom rá, hogy éjjelente kapjak egy kedves sms-t tőle, hogy "szeretlek, hiányzol", vagy azt hogy "szép álmokat, gondolatban veled vagyok".... vagy bármit, de még egy közömbös hétköznapi sms-t sem ír, egy "Hello"-t sem, még barátilag sem kérdi meg hogy hogy vagyok :-( (Jó, felhívott 3x, de én nem tudok telefonálni). Oké, ha ő nem érez semmit, ez a "legjobb", de nekem mégis fájnak ezek a dolgok..... egy szerelmes embernek fáj ha a szerelme nem szereti, és nem ír neki.... szörnyen szenvedek - ez az igazság. De valahogy már tényleg, "megszoktam", "beletörődtem". Abban reménykedem, egyszer vége lesz az egész kib***tt szenvedésnek, vagy úgy hogy elfogadom végre, hogy semmi esélyem (bár ha lenne sem tudnék együttélni, de ez megint hosszú kifejtős lenne), vagy úgy, hogy mégis belémszeretne valami hatalmas csoda folytán...

Egyébként tényleg nem tudnék szerelmi kapcsolatban élni, több okból sem. Egyrészt, mert nekem az nehéz, hogy összeegyeztessem a szerelmet és vágyakozást az együttéléssel, másrészt félnék hogy az együttélés, az egymás hibáinak felszínre kerülése megölné a szerelmet. Az örök szerelem a beteljesületlen szerelemben rejlik - szerintem. :-)