Tegnap nagyon padlót fogtam, de ma már jobb. Igaziból szerintem más már rég öngyilkos lett volna azoktól amiken keresztül kellett mennem, de rettentő erős bennem az Élni akarás. Soha, soha nem ölném meg magam. Lehet, hogy tényleg mazochista vagyok, de ez egyáltalán nem egy szuper dolog, csak annyiból "jó" talán, hogy a szenvedést jól tűröm másokhoz képest. Persze gyakran én is kikészülök és csak fekszem mint egy kő, és kb úgy érzem, bárcsak vége lenne mindennek, és mostanában elég sok ez a hangulat nálam, de mindig erőt veszek magamon utána. LOL most egy hülyeség jutott eszembe... olyan vagyok mint "Keljfeljancsi", ha eldöntenek, én mindig visszaállok az eredeti állapotomba. Csak mondjuk kérdés az, hogy mennyi törés keletkezik közben bennem. Erősebb leszek ugyan utána, de sokkal meggyötörtebb állapotú. Ez nagyon sz*r (bocsánat), de igaziból nem tudom, nem találom a kiutat ebből. Nehéz ugyanakkor áldás együttélni valakivel, akit Szeretsz. Mármint a nehézség abban áll, hogy sokszor fájdalmat okozhat Ő akaratlanul talán, de nekem tudnom kéne, hogy ez nem szándékos... vagy ki tudja, de nem gondolnám, hogy direkt az a cél, hogy kínlódjak. Nekem erősnek kell lennem, nagyon. Néha az jut eszembe, lehetnék akár férfi is, simán elmehetnék annak, azt nézve, hogy hogyan viselem a sok szenvedést. De testileg nő vagyok. Mindegy is, nem ez a lényeg. Igaziból sosem akartam nő lenni, talán csak gyerekkoromban, amíg nem tudatosult, hogy az én lelkem nem éppen női. Vagyis lehet hogy részben az, de sok részben meg nem. Nem érzem egy gyenge valakinek magam, kivéve mikor kínlódok a fájdalmaktól, amik fogalmam sincs mitől jönnek, gondolom valami lelki fájdalom kivetülése lehet a testemre. Hát elviselem. Nagyon rossz, de valahogy mindig felhozom magam, mert erősödöm lelkileg. Nem tudom ebben mi a jó, vagy hogy jó e. Csak hogy ez van. Én inkább rossznak élem meg a szenvedést, mert mégiscsak szenvedés. De utána mintha új erőre kapnék. Szeretném megóvni Reménykét minden fájdalomtól. Attól is félek, hogy nehogy rosszat okozzak neki.... most arra gondolok, hogy sokáig nyomultam rá, én nem akartam őt kínozni, esküszöm, sosem akartam Neki semmi rosszat.... annyira fáj, ha mégis megtörtént, de nem fogtam fel mit teszek a nyomulással. Borzasztó bűntudatom van emiatt.... nem tudom ezt jóvá lehet e tenni és ha igen, hogy hogyan. De nem akartam neki szenvedést okozni, és most sem akarok. Túlságosan Szeretem, de fogalmam sincs, hogy mit és hogyan "kell" tenni. Egyszerűen néha nem tudom mi a valóság vagy helyes. Csak megyek a fejem után, meg gyakori hogy az érzelmeim irányítanak. Így lehet, hogy ártok / ártottam. Én ezt nem akartam. Kérlek Bocsáss meg Reményke. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése