Most picit beleolvastam Regi blogjába. (Regi, aki a pro ana fórumon sokat volt, ritkán váltottam szót vele, de valahogy mindig úgy éreztem, van közöttünk valami "hasonlóság", illetve ő is sokat szenvedett a múltjában, szerencsére úgy tűnik, most rendeződött az élete, van egy csodálatos férje és egy kisbabájuk). Szóval beleolvastam a blogjába, és az előbb az enyémet épp kitöröltem - gondolván nincs értelme ennek a sok "lélek hányásnak", amitől valószínűleg mindenki menekül - de mikor olvastam az ő blogját, valahogy úgy éreztem, mégis visszateszem az enyémet is, mert talán van értelme. Illetve, ha más értelme nincs is, de számomra valami talán van. Még mindig szomorú vagyok. Pedig tényleg mindenem megvan. Valahogy úgy érzem Remény is. Ugyanakkor most elöntött valami olyan érzés - hogy nem vagyok elég jó, nem neki, hanem hogy többet várok magamtól, hogy nem vagyok tökéletes. És sajnos nem bírom ki ha nem lehetek tökéletes, ha nem adhatok Reménynek mindenben tökéleteset! És azt is tudom, ez az érzés miből keletkezett.... abból, hogy mostanában, mikor úgy éreztem, mintha együtt lettem volna Reménnyel, hogy nem voltam igazán jó formában, illetve ezt a lelkiekre értem főleg, és ezért sajnos úgy éreztem, hogy nem azt nyújtom neki amit szeretnék, nem vagyok önmagam, és sajnos már úgy érzem, nem vagyok olyan szenvedélyes, mint az elején. És nem azzal van a gond, hogy nem szeretem ugyanannyira Reményt, hanem azzal, hogy valamiért szomorúnak érzem magam, és talán az is, hogy még mindig nem valóságként kezelem a megéléseim, hanem ott a Kétség, hogy valószínűleg csak képzelet az egész. És ezenkívül ott van még a végtelen energiátlanság, a fáradtság, a magány érzése - még akkor is, ha közben érzem, mintha Remény igyekezne, vagyis mintha csak mostanában kezdett el volna "közeledni" felém - ami lehet nem így van, de így éreztem, és ettől picit "visszakoztam", holott örülnöm kéne, hogy ezt érzem, hogy mintha lenne valamiféle "viszonzás". Csak most meg..... én kezdek el távolságot tartani, pedig ugyanakkor nagyon Szeretem Reményt. Csak azt hiszem, túl sok ideig vártam Rá, és bár lehet, nem történt semmi, de ha meg történt, akkor most mintha..... én akarnék "elmenekülni" előle. Nem értem magamat. Mert ott a fájdalom és hiány is, hogy Vele szeretnék lenni, de most mégsem. Főként azért nem, mert fáradt, kimerült, és reményvesztett vagyok. És most valamiért a fejem is fáj, talán az időjárás, és ezt nem csak úgy mondom, hanem tényleg így gondolom, mert érzékeny vagyok a hőmérsékleti és energetikai változásokra. Valójában nagyon szeretnék Valósan Reménnyel lenni, megölelni, feküdni mellette az ágyban a jó puha paplan alatt, csak feküdni mellette, nem megérintve, hanem csak tudni és érezni hogy Velem van. Most nem szenvedélyt érzek, hanem vágyat, hogy mellettem legyen. Hogy érezzem a jelenlétét és szeretetét. Hogy neki is szüksége van rám. Én rettegek attól, hogy "kihűl" az érzelem, bár részemről nem fog, csak hogy...... valahogy már nem lesz olyan fontos, ami soha nem lesz, csak hogy valami ezt az érzést fogja kelteni bennem. Mert Nekem Ő az egyetlen értelme az életemnek. Nekem nincs más célom, nincs más értelme az életemnek, csak.... Ő!
Csak most valahogy ki kéne pihenjem a sok fájdalmat, amiken keresztülmentem.
Igen ez a megfelelő mondat, a "kulcsmondat". Valahogy nagyon ki kéne "engeszteljél" Drága Reményem, a sok-sok szenvedés miatt, persze tudom, hogy Neked is nehéz volt de.......... nekem is, és sokszor hívtalak, és szükségem lett volna Rád, és akkor Te távol voltál...... nem hallottál meg, vagy nem akartál. De tudod, nem haragszom, és megértem, mert gondolom Neked sem volt egyszerű. Csak ezeket valahogy még ki kell hevernem. És az nagyon sok időbe fog telni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése