Én belül már totálisan ki vagyok bukva, és ordítok mint egy állat a fájdalomtól és a kétségbeeséstől, de ez kívülről nem látszik, mert képtelen vagyok ezt szavakban kifejezni, vagy bármiféle módon kiadni magamból. Most csak közlöm mint tényt, hogy rohadt szarul vagyok, és nem érzek mást csak fájdalmat, és legszívesebben nem is tudom mit tennék.. csak azt tudom, hogy ezt mi enyhíthené egy picikét. Ha Remény szeretne, és ezt kifejezésre juttatná valahogy, - tudom hogy nehéz számára érzéseket kifejezni, pláne ha nem is érez szerelmet - szóval már nincs mit tenni. Az maradt már csak számomra, hogy csendben, elfojtva haldoklom, csodálom azt is hogy képes voltam ennyit kinyögni a blogomban. De úgy látszik ez most az őszinteség pár perce volt. Nem akarok már hosszú regényeket írni, de valahogy ki akarom fejezni amit érzek, mert ha mindent magamba fojtok, akkor végem. És már Facebookon sem írok, chaten sem, a burán sem, csak itt. De erősen gondolkozom rajta, hogy végleg véget vetek a blogolásnak, mert fáj hogy ennyire nem tudok Reményre hatni, illetve az a baj, hogyha nem érez semmit, akkor tök fölösleges az egész... bár így is. Már nagyon megváltoztam, de belül ugyanaz az érzelmes, mélyérzésű lány vagyok aki mindig is voltam. De ezt titkolom, és elnyomom, és megtagadom azt aki vagyok, csak hogy pici szeretetet kaphassak az egyetlen fiútól aki számít valamit is. Igen, sajnos a helyzet az, hogy már senki nem érdekel ezen a világon, csak egyetlen egy "ember", és az nem más mint Remény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése