~ Örökké tartó lángolás

Nem. Nem tudok találkozni SENKIVEL. Miért nem lehet ezt megérteni? Mindig ír valaki, egy fiú, hogy ő meg fog látogatni majd, pedig hiába mondom, hogy nekem az nem jó. Nekem az trauma. Én nem tudok találkozni. És az csak mégrosszabb, ha erőltetik a találkozást. De nem is erről akartam írni. Szokás szerint megint mélypont és üresség van. Most főleg amiatt, hogy híztam... megint 48 kg vagyok. 45 akarok lenni!

...és... Remény eltűnve. Én nem tudom hogy bírom ezt ilyen jól, hogy semmi kapcsolat. De az is lehet, hogy ez nem is rossz. Mert így tökéletes, hibátlan. Azt akarom, hogy szeressen, és örökké szeressen. Nem tudom pár ember hogy tud megelégedni a tökéletlen földi kapcsolattal, azzal aminek bármikor vége szakadhat. Persze így sem túl jó.

De legalább az illúzió megvan, hogy velem van. 

Szeretem. Még mindig. Örökké. Gyönyörködöm a szemeiben...

Annyira szeretném, ha azt mondaná szeret!  És ha szeretne, hogy tényleg mondja el nekem! Nekem fáj ez a bizonytalanság, ez a csend. Miért nem lehetünk úgy mint egy pár? Miért nem lehet semmi? És ha szeret(ne), miért ítél ilyen kínlódásra, szenvedésre? Miért nem tudja elmondani, ha szeret? Talán mert nem érez semmit... nekem ez nagyon fáj!

Hiányzik, és szeretem...