~ Fájdalom

Vannak emberek akik bravúrosan írnak, van szókincsük, remekül kifejezik azt amit gondolnak, s ráadásul ezek az emberek szocfóbosok, pszichiátriai betegek. És milyen furcsa dolog az, hogy arról írnak, hogy mennyi gátlásuk van, mennyire nincs miről írniuk. Akkor én triplán is ezt írhatnám le, mert nekem tényleg nincs, és még tehetségem sincs írni. De valami belül annyira késztet, hogy írjak. Ki akarom fejezni azt, amit még én sem tudok megfogni, nem tudok megfogalmazni, csak érzem, hogy le kell írnom. 

Szar ügy, de túlteng bennem az üresség, a motiválatlanság, az értéktelenség érzése. És az hogy jobb és jobb legyek, de ha visszaolvasom amiket írtam, egyszerűen sírhatnékom van, annyira elégedetlen vagyok, és olyan rossznak látom a saját írásaimat. 

...és miért okoz hatalmas feladatot az, hogy elinduljak itthonról, hogy éljek, hogy legyenek történések? Olyan távol vagyok a "normális" fogalmától... és most akartam egy hasonlatot írni ide, de nem jut eszembe semmi. Hát ez az olvasatlanság átka. 

Nem tudom őszintén mit akarok. Akarok én egyáltalán valamit? Vagy csak kényszerből vagyok itt? Igen, az utóbbira a válaszom egyértelműen az IGEN. De még ahhoz is gyáva vagyok hogy végezzek magammal, vagy megsebezzem magam. Néha eljátszok a gondolattal, mi lenne ha vagdosnám magam. És hogy az miért is lenne "jó". Néha annyira nem érzek semmit... tényleg csak a nagy semmit. Vagy sokszor fájdalmat, de ez nem olyan nyilvánvaló fájdalom, hanem mélyen elrejtve belül, és iszonyú a fájdalom, de mégsem tudom átélni. Érzem, de valahogy "tompán". Olyan távol, mintha már nem is hozzám tartozna, pedig én vagyok maga a fájdalom. :-(

Nem lesz itt már haladás és előrelépés, az életem kettétört 2002-ben. Amikor Kati kinevetett, és akkor bele is őrültem a nagy szeretetbe, és még fáj de már nem érzek olyan szeretetet irányába... inkább csak a fájdalom az ami megmaradt. Örök fájdalom.