R-et még mindig nagyon szeretem. De félek is tőle, félek a vele való kontaktustól (pl chat, telefon). Ezért nem keresem. Ő is csak ritkán hív. Szeretnék olyan lenni mint egy normális ember, akinek semmi betegsége nincs, és élvezni tudja az emberekkel való kapcsolatot, beszélgetést. De nem vagyok olyan. Csak azt veszem észre magamon, hogy már semmi sem érdekel igazán... kezdek önmagam árnyéka lenni. Nem érdekel semmi. Csak vagyok egymagam. Ez így szar, de nem tudom hogyan változtathatnék rajta. Egyedül gyenge vagyok hozzá - segítségre lenne szükségem - de azt is elutasítom a félelmeim miatt. Félek, beleragadtam ebbe, és már sosincs kiút - ebből a szociális fóbiából. Félek az emberek reakcióitól, attól, hogy nem felelek meg, hogy rosszabb vagyok másoknál, hogy lenéznek, hogy kinevetnek, hogy rosszat gondolnak rólam. Nem is tudom más hogy tud lazán társalogni valakivel, félelmek nélkül. Én ha csak megszólal a csöngő, már bújok be az ágyba, a takaró alá, mert RETTEGEK. Rettegek attól, hogy találkoznom kell valakivel. Sokszor még anyuéktól is "félek". Magamat nem fogadom el, és ezért elbújok az emberek elől. Ha valaki meglátogatna az csak olaj a tűzre. Tudom, hogy pánikrohamot kapnék - de komolyan. Vagy kitörne belőlem a sírás, vagy elkezdenék remegni. Már volt rá példa, mikor nagybátyámék jöttek, kihívtak a szobámból, hogy legyek közöttük, nagy nehezen rávettem magam, majd a beszélgetés végére olyan remegés jött rám, hogy... muszáj volt nyugtatót bevennem. Nem akarok így élni, félelemben, de számomra csak ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése