Valentin-nap

Megint nem mentem el a dokihoz... egyszerűen félek kilépni az ajtón. Én már nagyon régóta tudom hogy agora-és szociális fóbiám van, de nem állapították még meg. Na mindegy nem is erről akarok írni. Ma van Valentin-nap a szerelmesek napja. Nem írok R.-nek mert tudom csak zavarnám vele. amugy is gondolom ki van a t**-ke azzal hogy állandóan írok neki. Így most ma semmi. A Valentin-nap amugy régebben nem volt szokás Magyarországon. Fáj hogy nincs akit szerethetek, jobban mondva van, na de mit ér a reménytelen szerelem? Mit ér ha magadba fordulva szenvedsz a négy fal között, egyedül? És közben van akit szeretsz, de ő mást szeret? Ez így nagyon rossz. Néha amugy azt gondolom, minden ember ugyanaz a személy, tehát Isten, és azért vannak hogy próbára tegyenek - mindenféle értelemben. Tehát hogy mennyit bírok ki, és hogy képes vagyok e szeretni mindenkit. Ez ijesztő de ugyanakkor megnyugtató is. Nem tudom igazán melyik és hogy valós e ez a gondolatom. Ha igaz lenne, akkor lenne esélyem hogy szeretve legyek. Miért olyan fontos nekem hogy szeressenek? Tényleg, miért nem törődöm bele, hogy csak VAGYOK? Csak létezem, és van egy életfeladatom - mert tudom hogy van - és arra kell koncentrálnom. Mégis miért t**kölök ilyenekkel mint a szerelem? Ajhhh, mert a szerelem fontos, mert az ad értelmet az életnek - bár az életfeladat is - mégis, a szerelem az KELL! Szerelem nélkül mink marad?

Szeretem R.-t. Túlságosan mélyen. Tegnap chateltem valakivel, egy lánnyal aki azt mondta megtalálta a duálpárját. (Én is mondhatnám én megtaláltam az enyémet, és akkor még a kezdőbetűk is stimmelnének, - d.p.) Azt is mondta hogy a szerelem beteljesül ha hiszünk benne. Hát nem tudom... én meg pont az ellenkezőjét tapasztalom. Minél inkább vágysz rá és hiszed szeret a másik, annál inkább az ellenkezője bizonyosodik be. Reménytelen szerelem. Tényleg talán most Valentin-napon félreteszem a szerelem témáját. Arra gondolok, hogy én fogom megváltani a világot. Ebben hinnem kell, különben nem marad semmim...